Új utakon

Drogfogyasztás és kultúra

Magyarországon a lakosság mentálhigiénés állapota tragikusan rossz. Az alkoholfogyasztás és az öngyilkosság pusztításához képest a drogfogyasztás méreteiben ugyan kevésbé veszélyes - ma még -, azonban ez a jelenség sűrítve mutatja a mentálhigiénés problémák egyik közös vonását: az intézményi-intézményes kezelés megoldatlanságát, a működő intézmények alacsony hatékonyságát. Írásomban ennek okára keresek választ. Mielőtt a jelenlegi drogproblémákkal foglalkoznék, röviden összefoglalom, hogy a kérdésnek milyen kezelési formái alakultak ki Magyarországon.

A pszichoaktív szerek fogyasztása a '60-as évek végén jelent meg szélesebb körben a fiatalok között. A rendelkezésre álló gyér adatok a '70-es évek második felében ugrásszerű növekedésre utalnak. Ebben az időben a "szakma" (értem ezen erre az időszakra vonatkozóan a pszichiátriát, a pedagógiát és a kriminológiát) a jelenség felbukkanását és a drogozás néhány társadalmi és egyéni velejáróját regisztrálta. Ugyanakkor a politikai indíttatású tiltás egészen 1985-ig megakadályozta a jelenség ismertetését a közvéleménnyel. Ez a tilalom (mely a kutatásra is kiterjedt) a "szakmán" belül a publikációk elapadásához vezetett. Az egyetlen társadalmi méretű kezelési mód a jelenség bűncselekménnyé nyilvánítása volt (az 1978-as, 1980-as, 1981-es jogi aktusokkal). A '80-as évtizedforduló környékén a drogfogyasztás a robbanásszerűen feltűnővé váló csöves fiatalokhoz kapcsolódott, és a közvélemény drogos imázsa (mert a közvélemény azért tudomást szerzett a problémákról) a csöves, csellengő, lakás és munka nélküli, szegény, esetleg állami gondozott fiatalokat jelentette.

A publikációs tilalom 85-ös megszüntetése tömegkommunikációs lavinát indított el. A drogfogyasztás sorozatos újrafelfedezése azt a látszatot keltette, hogy a drogosok száma ugrásszerűen nő. A központi, állami válasz ismét a kriminalizáció volt (Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása a fogyasztás büntethetőségéről a kényszergyógyítás elrendelhetősége). Az ekkor megjelenő, drogosokkal foglalkozó könyvekben túltengtek a drogosokat mint bűnözőket bemutató írások.

Az utóbbi években, miközben egyre inkább mindennapossá válnak a kábítószer-csempészéssel és bűnözéssel kapcsolatos magyarországi hírek, ismét egyfajta kriminalizáció jelenik meg: miközben az állami szervek erőfeszítései - a fokozódó külföldi nyomás miatt - az illegális kereskedelmet célozzák és a retorikában a kábítószer-bűnözés elleni harcra és háborúra hívnak fel, addig a "belső", magyaraországi droghelyzettel nem törődnek. Természetesen ilyen helyi intézkedésekre szükség van (ha nem is feltétlenül a harc és a háború jegyében), de ezek egyfajta figyelemelterelő funkciót töltenek be, háttérbe szorítják a hazai drogfogyasztókkal folytatott nem szenzáció- és nem botrányközpontú munkát.

A drogfogyasztás imázsa kapcsán utaltam arra, hogy a drogozás elleni küzdelem szimbolikus síkra terelődve alkalmas egyes társadalmi csoportok és rétegek ellen morális, kriminalizációs és medikalizációs repressziókra (tehát a drogozást mintegy ürügyként felhasználva e csoportok tagjait morálisan elítélik, bűnözővé és/vagy beteggé minősítik). A drogfogyasztásnak az adott társadalmi kontextustól függően mindig van egy olyan jelentése, mely a pszichoaktív szerektől és azok fogyasztásától elvonatkoztatható. A legutóbbi időkben a drogfogyasztás a fiatalok beilleszkedési nehézségei és perspektívavesztése mellett a fiatalok társadalmi kezelhetetlenségének és befolyásolhatatlanságának is szinonimájává kezd válni. Egyes, kedvezőbb pozíciójú társadalmi csoportokban a drogfogyasztás pedig egy értékátalakulás kísérőjelensége. Erről az értékátalakulásról ma még keveset tudunk, inkább a veszteség- és a hiányoldal a feltűnőbb, de kétségtelenül megjelenik benne a nagyobb nyitottság és a nagyobb tolerancia is. Kedvezőtlen, hogy a nagyobb nyitottság és a nagyobb tolerancia a drogok kipróbálására is kiterjed. Ez az értékváltozás összességében nem negatív irányú, de akár tömeges méretekben is kitermelheti azt a drogfogyasztótípust, amelynek nincsenek feltűnő módon sem családi, sem egzisztenciális, sem beilleszkedési vagy pszichiátriai problémái, mégis - látszólag indokolatlanul - drogozik.

Az a gondolat már átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mennyire súlyos a hazai drogfogyasztás.

A drogfogyasztás súlyossága

A drogfogyasztók számáról ma sem állnak rendelkezésre részletes adatok, országos reprezentatív felmérések nem utalnak a drogozás gyakori előfordulására. Mégis, a közvéleményben és a szakmában kialakult egy súlyosságérzés, veszélyérzés, amit nem lehet a tömegkommunikáció számlájára írnunk. Szerintem ennek a veszélyérzésnek több összetevője van. Az egyik ilyen a kipróbálók számának növekedése vagy - és ezt biztosabban állíthatom - a kipróbálás lehetőségének és alkalmainak bővülése, a veszélyeztetett fiatalkorú népesség számának gyarapodása. A másik probléma a súlyosan dependens fiatalok számának növekedése a drogos populáción belül, illetve - ezt megintcsak biztosabban állíthatom - sok drogosnál a dependenciához társuló egzisztenciális és pszichiátriai problémák halmozódása, a droghalálok gyakoribbá válása. A veszély érzetét tovább fokozza a heroin és a kokain szórványos megjelenése. Ez különösen súlyosnak tűnik, ha a szociokulturális szempontból kiemelkedően jó státusú csoportok válnak ebből a szempontból érintetté (például jóhírű belvárosi gimnáziumok tanulói).

A probléma súlyosságának érzetét keltik, hogy ezekben az esetekben nincs könnyen elérhető stigmatizációmentesen segítséget nyújtó, a drogos állapotának súlyosságát is figyelembe vevő kezelőhálózat. Ugyanez vonatkozik a tanácsot kereső vagy segítséget kérő szülőkre és pedagógusokra, akik gyerekük vagy tanítványuk vélt vagy valódi drogozása miatt aggódnak. Ha valaki drogosokkal foglalkozik, állandóan szembekerül az intézményi impotenciával: a drogos fiatalokat és a felvilágosítást kérőket nem tudja adekvátan ellátni vagy megfelelő módon továbbirányítani, nincs országosan elterjedt prevenció, nincs utógondozás, hiányzik az érdekelt intézmények közötti kooperáció, de sokszor az elemi kapcsolat is. Drogokkal nemcsak specializált intézmények foglalkoznak, hanem pszichiátriai intézmények, nevelési tanácsadók, családsegítő központok is. Míg egyes intézményekben viszonylag eredményes munka folyik, addig nagyon sokban egyenesen megtagadják a drogosokkal történő kapcsolatfelvételt. Valójában az ott dolgozók jóindulatán múlik, segítenek-e egy-egy drogosnak (vagy drogost menedzselő szakembereknek), vagy sem.

Nem biztosított a drogosok személyiségi jogainak védelme, adatainak titkossága. A drogfogyasztás büntethetősége miatt a drogambulanciák és segítő közösségek lényegében illegálisan működnek (hiszen a drogost fel kellene jelenteniük). Megoldatlan ezeknek az intézményeknek a finanszírozása is. Ezek a hiányosságok nemcsak a drogosokra, hanem a mentálhigiénés problémákkal küszködő fiatalok sokkal szélesebb táborára is érvényesek. Sőt, ezek a hiányok a lakosság mentálhigiénés problémáinak még szélesebb körére is lényegében igazak, ezért is tartom a drogfogyasztást ezek sűrített kifejezésének.

A szakemberek helyzete

Ahogy korábban írtam, a '70-es évek közepén a "szakma" (akkor a pszichiátria, a pedagógia és a kriminológia) regisztrálta a drogfogyasztás megjelenését, és hozzákezdett a probléma feldolgozásához. Ez a kísérlet politikai tiltások miatt hosszú időre megszakadt, illetve a '80-as évek elején a közvéleménytől elzártan folytatódott. A tiltás egyik legfájdalmasabb következménye, hogy az új fejleményekre nem lehetett más szakmák művelőinek a figyelmét felhívni. Gondolok itt szociológusokra, történészekre, esztétákra, filozófusokra, az újságírókról nem is beszélve. Talán ezért tűnik ma a drogosokkal folytatott munka sokszor annyira belterjes, szakmai ügynek. A '80-as évek eleje-közepe táján az eddigi "diffúz" szakma helyett viszonylag nagyobb számban jelentek meg olyan szakemberek, akik elsősorban drogosokkal foglalkoztak. Drogambulanciák, drogosokkal foglalkozó egyházi csoportok és prevenciós programok alakultak ki. Ma azonban az akkor kialakult szakemberkör alig bővül, a kör meghatározó személyiségei pedig jellemző módon jórészt pszichiáterek. A kialakult szakembergárda sajátos helyzetben dolgozik. Az egészségügyön belül és az orvostudományok között Magyarországon az egyik legalacsonyabb presztízsű, legperifériásabb helyzetű épp a pszichiátria. A drogosokkal foglalkozó addiktológia, vagy más néven narkológia, e periférián is az egyik leghátrányosabb helyzetű: periféria a négyzeten. Talán ez a helyzet is okolható azért, hogy a magyar drogszakembereknek nem sikerült az orvostársadalmat maguk mellé állítaniuk, és a '70-es évek végétől domináns kriminalizáció ellensúlyaként egy határozott medikalizációs stratégiát megvalósítaniuk (azaz a drogost betegként elfogadtatni az orvosokkal, majd a szélesebb társadalommal). Ennek oka volt persze az is, hogy az egészségügyben gyökerező - mint írtam, többnyire pszichiáter - drogszakemberek szintén berzenkedtek attól, hogy e területen reprodukálják a hazai egészségügy, illetve pszichiátria intézményeit, szakmai-emberi kapcsolatait. A drogkérdések feltérképezésének a '80-as évek elején-közepén alternatív pszichiátriai, sőt erőteljes társadalomkritikai irányultsága volt. A drogintézmények kialakítása akkor egy alternatív pszichiátriai kísérletet is jelentett volna, mely rést üthetett volna a pszichiátria intézményrendszerén (is), ahogyan azt akkoriban gondoltuk.

A '80-as évek végétől a központi kormányzat részlegesen elismerte a drogproblémák létezését, és kezelésükre bizonyos pénzeszközöket is biztosított. Mivel a pszichiátria, sőt a mentálhigiéne területén fejlesztésre alig vagy egyáltalán nem nyílt lehetőség, ezeknek a pénzeknek a megszerzése a fejlesztés szinte egyetlen lehetőségévé vált. Boldog-boldogtalan pályázott - és pályázik - a drogosok kezelésére való hivatkozással anyagi támogatásért, amiből a drogosok tényleges kezelésére igen kevés jut.

A drogszakemberek - részben a "periféria a négyzeten" helyzetük, részben az állami támogatásért folytatott versenyfutás miatt is - komoly szakmai-tudományos presztízst és identitást óhajtottak maguknak kialakítani. Írásom egyik központi és az egyik legvitathatóbb gondolata, hogy a szaktudás felhalmozódása, a komoly presztízs és a határozott identitás helyett egy szakmai-tudományos mítosz jött létre a drogproblémákkal kapcsolatban. A szakemberek egy része még abban is érdekelt volt, hogy a helyzet súlyosságát hangoztassa, a drogosok számbeli növekedésére, az iskolás gyerekek "beetetésére" hivatkozva központi, állami beavatkozást sürgessen. Véleményem szerint az említett mítosz az egészségügyön és az orvostársadalmon belül kialakult helyzet megváltoztatására nem volt alkalmas, hiszen szakmailag továbbra is komolytalannak tartják ezt a munkát. Viszont ez a mítosz "elbűvöli" a közvéleményt, és távol tartja a segítőkész érdeklődést.

Az a tapasztalatom ugyanis, hogy sokan foglalkoznának drogosokkal, ha másért nem is, mert napi munkájuk során rákényszerülnek. Olyan foglalkozások művelőire, illetve olyan személyekre gondolok, akik a pszichiátria felől nézve - és a helyzetre jellemző szakkifejezést használva - "nonprofesszionálisak" vagy "paraprofesszionálisok", azaz nem pszichiátriai képzettségű szakemberek vagy éppen volt drogosok, hanem a téma iránt érdeklődő, segítőkész "laikusok". Vitathatatlan, hogy a speciális szakmai feladatok specialistákat igényelnek, viszont a drogfogyasztók "karrierjének" viszonylag kevés pontján van szükség addiktológus vagy narkológus szakemberre. (Ha nem medikális modellben gondolkodunk, akkor esetleg egyáltalán nincs ilyenre szükség. Viszont az is igaz, hogy Magyarországon egyszerűen nem létezik a drogosokkal foglalkozó szakképzett segítő, a "tanácsadó" [consuelor] szakmája.)

A "szakma" nyitottságára és "külső" szakemberek beáramlására azért is szükség van, mert míg a lassú szakmai-tudományos építkezés mintegy lineáris fejlődést mutat, addig a drogproblémák súlyossága exponenciálisan nő (megint nem elsősorban a drogosok számára, hanem a probléma intézményi kezelhetetlenségére utalok). A "szakma" kívánatos nyitottságának másik oka a drogproblémák kulturális jellegében gyökerezik.

Drogfogyasztás és kultúra

A drogfogyasztás imázsában egy rejtett kulturális megkülönböztetés húzódik meg, és ez egyben a fiatalok problémájának kezelhetetlenségét is jelenti. A drogfogyasztás egyéni vagy társadalmi kezelése azonban nem szolgálhat represszió eszközéül. Kriminológiai vagy orvosi kérdés helyett kulturális problémának tartom, hogy a drogfogyasztás funkcióját társadalmi szinten miként ítéljük meg: akár pótvilágba menekülésként, akár ellenrealitás, ellenkultúra felépítéseként vagy a mindennapok szerves részét képező - egyébként káros - öngyógyításként vagy alternatív problémamegoldásként.

Ha a drogozás ma még nem is, de a drogokkal kapcsolatos vélemények, hitek és tévhitek, értékek és "ellenértékek" már most is a fiatalok világának részét képezik. A drogfogyasztásról hallottak igazak az alkoholfogyasztásra, sőt a dohányzásra is, melyek viselkedésszinten jelen vannak a fiatalok között. Az alkohol- és a drogfogyasztás problematikájának társadalmi kezelésmódja tehát mindenképpen kulturális kérdés (is). Az intervenciók és a megelőzés tervezésekor hasznosabb a puszta drogozás helyett a drogfogyasztó személyiségével, a drogozás kulturális beágyazottságával és kulturális jelentésével foglalkozni. Ezt ki kell egészíteni az alkoholfogyasztás és a dohányzás témájával, valamint a gyógyszerekhez való viszonnyal. Hangsúlyt kell kapnia annak a ténynek, hogy a drogokhoz (és most ideértem az alkoholt, a nikotint, a nyugtató és altató, szorongáscsillapító gyógyszereket) való hozzáférés formái társadalmi csoportonként különbözőek, és ugyancsak szociális különbségeket mutat a hozzászokás, illetve a problémadrogozás (mint veszélyesebb típusú droghasználat) kialakulása.

Mondjunk nemet

Figyelembe véve a mai tendenciákat, azzal kell számolnunk, hogy "versenyhelyzet" alakul ki, ahol a drogmentes élet a fiatalok számára nem a normális (különösen nem számszerűen, mert például az Egyesült Államokban több fiatal kipróbálta a drogokat, mint amennyi nem), hanem egy lehetséges alternatíva. A drogfogyasztás kérdését nem lehet azzal elintézni, hogy "kóros", "patológiás", hanem a drogozás jelentette csábítást kell hasonlóan csábító megelőző és terápiás programokkal ellensúlyozni. Fel kell készülni a kipróbálási alkalmak - a kínálások - mindennapossá válására. Ilyen helyzetekben a drogokról szerzett tudás, valamint veszélyeik ismerete nem elegendő (mint ahogy az alkohol és a nikotin esetében sem az). Ezért azt kell megtanulni, hogyan mondjunk nemet a kínálásra. Azok a prevenciós programok - mint például a Magyarországon terjedőben levő amerikai Shef-program -, melyek a nemet mondást előtérbe állítják, a drogmegelőzést egy szélesebb problémamegoldó, készségfejlesztő és pozitívénkép-kialakító tréningprogramba ágyazzák. Egy ilyen tréningprogram oktatása a hagyományostól eltérő iskolai kultúrát, tanár-diák viszont feltételez, továbbá a tanárok részéről eleve meglevő nyitottságot igényel. A prevencióból a hagyományosabb, "poroszosabb" iskolák sem maradnak ki, hiszen esetükben egy másik, Magyarországra szintén módszer használható.

Az előbb említett tréningprogram a kínálási alkalmakat valóban a fiatalok mindennapi életének részeként mutatja be, a gyerekek különféle helyzetekben játsszák el a kínálási alkalmakat és gyakorolják be a nemet mondást. A betegségmodell megközelítésétől eltérően itt nem a veszélyek önmagukban riasztanak el a droghasználattól, hanem a visszautasítás egy kommunikációs kultúra része. A visszautasítás ugyanis nem pusztán a "nem" kimondását jelenti, hanem egy néhány mondatos párbeszéd kezdeményezését. Itt kerül sor a helyzet tisztázására, következményeinek számbavételére, az alternatívák ajánlására, és csak ezután következik a "nem". A "nem" után a felek közötti kapcsolat nem szakad meg, a résztvevők a "nem"-mel nem válnak elszigeteltté (akár a kínálóra, akár a visszautasítóra gondolunk). A drogozástól eltérő problémamegoldó módszerek elsajátítása pedig szintén a kultúra részét képezik.

A drogfogyasztás tömegkommunikációs bemutatása esetén hasonló a helyzet. Nyilván a médiákból nem fog eltűnni a szenzációközpontú bemutatás, de számot kell vetni azzal, hogy a helyzet súlyosságának tragikus bemutatása és a szakemberek részéről a kompetencia állandó hangoztatása a félelemkeltésen és az elbizonytalanításon kívül másra nem alkalmas (a félelem és az elbizonytalanodás pedig a helyzet romlásához járul hozzá). A kábítószer-csempészésekről, súlyos és megrendítő esetekről szóló híradások ugyanis anélkül teszik megszokottá és mindennapossá a drogozást, hogy szabadítást kínálnának. Úgy vélem, hogy a sikeres esetek nagyobb hangsúlyú bemutatása a társadalom tagjait jobban mozgósítja a drogproblémák kezelésére és megoldására.

Ehhez persze sikeres esetek is kellenek! Az állami egészségügy ma még szinte képtelen arra, hogy - különösen súlyos esetekben - eredményt érjen el. Az írás zárógondolataként visszatérek a kezelést végző szakemberek sanyarú helyzetére, alacsony presztízsére és nem kielégítő munkakörülményeire (amelyek a páciens felől a terápiás körülmények lehetetlen állapotát jelentik). Alig látok esélyt arra, hogy a szakemberek a szakmán belüli erőfeszítései lényeges eredményt érhetnek el. Javulást csak akkor remélhetünk, ha a drogkérdésekről a társadalom különböző csoportjai között párbeszéd kezdődne, ha a drogproblémából szakmai kérdés helyett társadalmi ügy válna.

Rácz József

© Kritika, 1992


Figyeljen gyermekére
városbiztonság
szenvedélybetegségek
családon belüli erőszak
áldozatvédelem
Hírek
programajánló
képtár
video
Bűnmegelőzési akadémia